Három és fél évtizeden át vezetett balesetmentesen Miskolc útjain.
Cseresznyés Attila 35 évet töltött buszsofőrként az MVK-nál. Ezek az utolsó hónapjai a cég kötelékében: jövő tavasszal nyugdíjba megy. Eddig talán nem is lenne különösebben ritka a történet – bár egyre kevesebben dolgoznak néhány hónapnál többet ugyanazon a munkahelyen –, a sztorinak azonban van egy különleges eleme: Cseresznyés Attila ugyanis ezt a hosszú időszakot balesetmentesen vezetette le Miskolcon.
- Az én meglátásom szerint ehhez leginkább szerencse kell – fogalmazott a buszvezető. – Aki azt mondja, hogy mindig hiba nélkül vezet, az hazudik. Én is hibázhatok, más ember is szokott. A lényeg a figyelem: a szerencse mellett ez a legfontosabb összetevő. A rutin még nem egyenlő a biztonsággal. Gondoljunk bele, mennyien indulnak el csak ebben a városban A-ból B-be reggelente. Mennyi a fel- és leszálló utas. Mennyi a hirtelen adódó szituáció, amire reagálni kell. Igen, az ember az évek alatt szerez bizonyos fokú tapasztalatot, megtanul előre észrevenni dolgokat, még mielőtt egy adott forgalmi helyzet kialakulhatna, de ez még mindig nem elég. Állandó figyelemre van szükség, toleranciára a forgalom többi résztvevőjével szemben, és igen, szerencse.
Cseresznyés Attila szerint különböző sofőrmunkák között is nagy az eltérés. Az MVK előtt nemzetközi utakat is vállalt, ez a műfaj azonban nem állt közel hozzá.
- Buszvezető az is, aki egy turistacsoportot fuvaroz Párizsba és az is, aki a Volánnál dolgozik és Miskolcról kell Ózdra vinnie az utasokat. Mégis, mindegyik munka más egy kicsit. Az én foglalkozásomban a legnagyobb kihívás elé szerintem nem is a forgalom állítja az embert. Mi háromszáz méterenként felveszünk bizonyos számú utast, mások leszállnak: folyamatosan cserélődik az utazóközönség. Van, hogy tömeg alakul ki, és ilyenkor ugyanúgy kell bentre figyelni, az ott kialakuló helyzetekkel foglalkozni, mint kintre. Főleg régebben volt ez igaz, amikor sokkal több embert szállítottunk, mert nem volt még mindenkinek saját autója.
Kezelni kell problémákat
A tapasztalt sofőr szerint, ahol sok ember van egy helyen, ott könnyebben alakulnak ki problémás helyzetek, amiket a buszvezetőnek kezelnie kell.
- A forgalom mindig változik: itt nyerek valamit, ott veszítek. Az utas azonban csak azt látja, ha korábban jön két perccel a busz, vagy 10 perccel később gurul be a megállóba. A dugót, a balesetet nem. Ilyenkor gyakran a sofőrt hibáztatják, rajta vezetik le az indulatokat, mert ő van kéznél. Ezt is tudni kell higgadtan kezelni. Egyszer egy fiatal a cigarettáját a szélvédőmön oltotta el. Ilyenkor mérlegelnie kell az embernek: nem keletkezett anyagi kár, legfeljebb a büszkeségemen eshet csorba. Megéri ezért konfrontálódni? Más az, amikor valaki a többiek nyugodt utazását zavarja kiabálással, szemeteléssel, tolerálhatatlan viselkedéssel. Ilyenkor nekem kell a helyzetet kezelni, az utasok is tőlem várják, hogy tegyek rendet. Ez persze nem mindig könnyű. A lényeg, hogy nyugodtan, a helyzetnek megfelelően járjunk el. Mindez legalább annyira hozzájárul a biztonságos közlekedéshez, mint a vezetés közbeni fokozott figyelem.
A beszélgetés egy pontján a 35 éve balesetmentesen vezető MVK-alkalmazott elővett egy-egy cukrot, és megkínált vele engem és a fotós kollégámat is. A kérdésünkre, hogy miért kaptuk, a következő volt a válasz.
- Nem az a lényeg, hogy miért adtam. Az a lényeg, hogy milyen érzést keltett. Anyagi szempontból nem kerül semmibe, csupán apróság, mégis jobb kedvre deríti azt, aki kapta. Pont, mint a figyelmesség. Én ebben hiszek.
Gyerekkorában szívta magába
Cseresznyés Attila a sofőrhivatás szeretetét gyerekkorában, az első üléseken utazva szívta magába.
- Apám is itt volt buszvezető, sokat jártam vele, néztem, mit, hogyan csinál. Azóta nem változott a dolog lényegi része: embereket szállítunk nap mint nap. Valaki szerint ez egyszerű dolog. Több utas is megjegyezte már, hogy „de könnyű magának, hiszen csak oda-vissza furikázik”. Az egyik ilyen hölgynek azt válaszoltam, ha van ideje, ne szálljon le, hanem üljön végig velem egy műszakot. Nézze meg, milyen szituációk alakulnak ki az utastérben és az úton egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy a szükségleteinket is a munkának megfelelően kell intézni, hiszen nem húzódhatunk félre két megálló között, ha hív a természet.
– Amikor erre a pályára szegődtem, pályaalkalmassági vizsgát (PÁV) kellett tenni. Akkor még nem volt divat, hogy a sofőr szakmában nullkilométeresként kezdjen valaki buszt vezetni. Én előtte például teherautót is vezettem. A kötelezően betöltendő életkor 21 év volt – úgy vélték akkoriban, hogy ennyi idősnek kell legalább lenni ahhoz, hogy az emberre rá lehessen bízni, hogy embereket vigyen egyik helyről a másikra. Én aláírom, hogy nagyon sok felelősségteljes munkakör van a fuvarozáson belül, legyen szó áru- vagy épp pénzszállításról, de szerintem a legértékesebb „szállítmány” mégiscsak az ember. Ha ember nincs, a pénz sem ér sokat. Én mindig ebből indultam ki, és büszke voltam a munkámra. Például egyenruhában jártam mindig is dolgozni. Úgy gondolom, ez segít azt is kicsit jobban megítélni az utasoknak is, hogy mennyire vagyok megbízható a munkában. Jó nyújtani egyfajta megítélési pontot – mint amilyen a munkaruhához fűződő viszony –, amiből ránézésre következtethetnek a hozzáállásomra – véli a 35 éve balesetmentes buszsofőr.
Forrás: minap.hu